Érzékenyen hozzányúlni egy témához
Azt oktatták nekem az oktatóim akiknél én tanultam, hogy csak oda tudjuk elvinni egy-egy kliensünket, ahol mi már jártunk. Abba a mélységbe tudjuk őket levinni és megtartani amit mi már megdolgoztunk önmagunkban.
Vagyis ha lén ripityára szedtem a saját történetemet, akkor tudok a másik ember történetéhez is szeretettel, óvatosan, érzékenyen, alázattal közelíteni.
Különben megsértem, megsebzem…hiszen akkor lehet nem veszem komolyan elbagatellizálom nem érzem, hogy az neki mennyire fáj, az neki mennyire nehéz.
Ahol én jártam amit én megéltem tudom és érzem, hogy mennyire kőkemény.
Még ha csak 1-1 „kis szituációról”, 1-1 kis „mondatról” is beszélünk.
Nagyon fontosnak tartom, hogy ez előtte megtörténjen.
A segítő önmagán való munka.
Hogy ő is menjen le az aljára menjen bele a saját nehéz történeteibe és dolgozza ki a saját nehéz érzéseit, félelemeit, fájdalmait, árnyait…
Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy jól tudjon segíteni. De mi a „jó” segítés?… Az ahogy neki jó. Mondjuk…De hogy jó a kliensnek?
Mennyire színes minden, és milyen sok oldala van, milyen sok rétű minden.
Sokszor azt érzem, hogy ez is egyfajta művészet egyfajta alkotás amit én teszek nap mint nap.
Hiszen minden emberhez más érzékenységgel más lélekkel kell leülnöm és meghallgatnom.
Át kell szellemülnöm. Át kell szellemülnöm ahhoz, hogy átérezzem őt teljes egészében.
Valóban…ezért szoktam elérzékenyülni néha, hogy ha látom, hogy 1-1 apró kicsi változtatás is sok embernek mekkora munkát igényel és hogy mennyire kell őt tartanom abba a folyamatba.
Folyamatosan vissza kell igazolnom, hogy jól csinálja amit csinál még ha úgy tűnik is, hogy csiga lépésekben haladunk. De nem hiszen én látom, hogy ez neki mekkora út.
Művészet a hivatásom mert azt igényli, hogy lehajoljak hozzád ott legyek melletted addig, amíg Te tudsz onnan emelkedni és én tudlak közben tartani Téged.
Csodálatos folyamat.