Az Identity játékon a tegnapi napon volt egy olyan kérdés, ami azóta is foglalkoztat…
Téged befolyásolt – e mások véleménye bármikor az életed során? Ha igen, megbántad, hogy hallgattál azokra, akik próbáltak neked segíteni?
Ezt kaptam…
Gondolkodtam, de nem jutott eszembe, hogy lett volna ilyen.
Szerencsére anyuék sosem szólták le a próbálkozásaimat, sosem mondták, hogy hülyeség, sosem mondták, hogy miért csinálom?…talán lehet ezért tudok mindig szárnyalni, és ezért tudtam megtartani a kreativitásomat is. (pl. szőttem, korongoztam, és utána biciklivel ezeket értékesítettem a faluban, miután kiégettük őket a szakkörön. klarinétoztam…).
Apukám volt az, aki ha valami őrültséget akartam kipróbálni, akkor jött velem, és mindig megkérdezte nekem. (addig rágtam a fülét, hogy ki akarom próbálni, meg akarom nézni…) Pl.: a lakodalomban a dobos játéka nagyon tetszett. És mindenáron ki akartam próbálni. Apu a szünetben oda vitt, és azt az érzést sosem feledem…. utána persze csak a dobost néztem, és a játékát. Volt benne valami igazán eredeti, valami nem oda való, valami nem földi, valami: igazán szívből jövő!
Már akkor mindig az vonzott, ami szívből eredt, ami igazán csak szívből eredt.
Erre is ma jöttem rá, ahogy a kártyára válaszoltam… Hogy ez milyen érdekes…mert akkor, is és most is, a szívvel élést választottam, és talán azért nem érdekel más véleménye, mert megyek a szívem hangja után. Ha érzem, hogy belül nyugalmat ad nekem, ha belül boldog a lelkem.
De, érdekel azok véleménye, akiktől tanulok, akik szakemberek azon a területen, amit én szeretnék elérni, és tudom, hogy jól végzik a munkájukat. Tőlük mindig kérek tanácsot, és felhívom őket, vagy személyesen felkeresem őket.
Vagyis, azt látom, hogy aki valami nagyot teremtett, és alkotott, az mindig a szíve szerint haladt előre, ment a hívás irányába, és mint a süket béka, csak haladt előre. Nem nézett se jobbra, se balra. Most valami ilyesmi vár rám is. A következő 2 évben…
A hívás már régen megtörtént, csak teszem a dolgom. ❤️
A béka tanmeséje:
Tanulságos történet egy lehetetlennek tűnő célról és az optimizmus erejéről, mely rámutat: rengeteg dolog a fejben dől el.
Volt egyszer egy csoport béka, akik versenyezni akartak. Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni. Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és biztassák a békákat. Elkezdődött a verseny, de a nézők közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára. Ilyeneket mondogattak: „Ohh de fárasztó, sosem fognak feljutni”, vagy „Semmiképpen nem sikerülhet a torony túl magas”.
A békák kezdtek lemaradozni, egyetlenegy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfelé. A nézők továbbra is kiabáltak: „Ez túl fárasztó, nem sikerülhet nekik!” Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza, csak az az egy haladt tovább kitartóan, egyáltalán nem akarta feladni. Végül mindegyik feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambícióval és kitartással egyedül jutott fel