Szembejött ma ez az írás… 
Pont tegnap (is) volt egy ilyen tapasztalásom…egy beszélgetésben…
A kamaszoknál sűrűn látom ezt a jelenséget, sajnos. (De nem csak náluk érvényes ez az írás, nyilván párkapcsolatban is igaz…az életünk más területén is igaz).
Nem veszik őket komolyan.
Nem akarják meghallani a szülők, ami bennük zajlik.
Nem akarják, mert akkor nem lehetne annyival lezárni, hogy „Ne feleselj!”
„Már megint hogy viselkedsz, Mars a szobádba!” stb.
Gondolom ismerősek a mondatok…
Mert ha ennyivel lezárják a szülők a kommunikációt, akkor nem kell tovább foglalkozni semmivel, (Sem)!
Pedig.
Ilyenkor tele vannak kérdésekkel, kételyeket a kamaszok.
És, ilyenkor van véleményük, van meglátásuk a dolgokról.
Meg ha azt is gondoljuk, hogy „gyerekek”.
Igen, még valahol azok.
De.
Nagyon is jól látják az életet. Nagyon jó a gondolkozásuk. Vagy inkább már más, mint a miénk. (Generációs különbségek).
De ha nyitottan meg tudjuk őket hallgatni,akár még tanulhatunk is tőlük. 
Ez az írás ami a képen van, sajnos sokszor igaz. Mert ezzel azt érzi a gyermek, hogy nem fontos nem jó és hogy nem számít az aki ő a mi benne van, ami őt foglalkoztatja. Ezzel önmagát is meg fogja mindig kérdőjelezni, nem lesz önbizalma, mert Nem hiszi el, hogy gondolhat bármit jól. Nem beszélve az érzéseiről. (Ez hosszabb távon nagyon káros lesz…)!
Nagyon fontos lenne, hogy időt szánjuk a minőségi beszélgetésekre, nem csak a kamaszainkkal.
És, ne érvénytelenítsük a benne lévő érzéseket, és gondolatokat.
Ne mondjuk, hogy jaj, dehogy érzed azt. Jaj, ugyan már hülyeség amit érzel…hagyjál már ezekkel.
Te panaszkodsz…? Mindenki másnak milyen nehéz. Neked itt van minden…megadunk mindent…Igenám.
De neki a kis apró gond is gond. Ilyenkor hatványozottan. Mindenre sokkal érzékenyebbek.
És belül örlődnek egy csomó mindenen. (Ahogy én szoktam fogalmazni…). Amit pont ezekért félnek kifejezni.
Mert félnek, hogy mit szól majd anya, apa.
