Miért zárjuk le mi, magyarok a boldogságot?
Miért nem engedjük meg magunknak, hogy örüljünk?
Többször észre vettem embereken, az arcukon, hogy a mosolyt, a jó érzést vissza fogják.
Pedig olyan szépek lesznek, ha mosolyognak, és engedik önmagukon keresztül a boldogságot, az örömet.
Ne tedd, ne zárd le magadban ezt a jóságot.
Az arcuk megfagy, és mintha ez lenne az előírás, nem mosolyognak, nem engedik ki a boldogságot.
A szégyent és a bűntudatot belénk nevelték szépen.
Aztán felnőtt korunkra lehet kiszedegetni önmagunkból…..
Pedig a legtermészetesebb érzésnek a boldogságnak, az örömnek kellene lennie.
Az éltető erőnek, ami tud segíteni minket.
Ha szégyenben, és bűntudatban élünk, az lezár. Az nem engedi a jót, a szépet.
Hisz nem szabad,
hisz nem lehet,
hisz nem érdemeljük meg,
hisz az nem nekünk való,
hisz ahhoz nem vagyunk méltóak….
Ismerősek ezek a mondatok?
Ezek azok, amikkel elhitetik velünk, hogy ne szárnyaljunk, ne álmodjunk, ne merjünk, ne is próbálkozzunk, elégedjünk meg azzal, ami van, azzal, amit adott az élet…
„Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” szokták mondani….
Pedig hát ez is…..
Ne korlátozd le magad, ne engedd, hogy elvegyék a tüzet önmagadból.
Azt a belső hajtóerőt, aki belül benned van.
Mindannyiunkban benne van.
Hidd el.
Benned is ott van.
Biró Lili