Akiknek a szüleik, nagyszüleik és a többi felmenőik azt adták tovább zsigerből, hogy a férfiak nem megbízhatóak, nem lehet rájuk számítani vajon tudták-e, hogy mennyire káros ez a nézőpont?
Nagy valószínúséggel nem sejtették, hogy az igazi gyűlöletük vajon honnan eredeztethető?…biztosan nem…
A háborús áldozatok, akiket megerőszakoltak a nők akiknek szavuk sem volt semmihez az asszonyok akik menekültek, egyedül, gyerekekkel és ott maradtak a front vonalban egyedül és iszonyatos félelemben vajon utána hogyan is tudtak volna kapcsolódni a férfiakhoz akik ott hagyták őket?…hiába nem önszántukból és hiába nem direkt, hanem muszájból…hiszen nem volt más választásuk. De a zsigeri fájdalom a tehetetlenség a lenyomat az ami maradt a sejteken belül az tovább örökítődött és ezzel muszáj dolgozni a 2. és a 3. generációval. A háborús örökség hosszú ideig, generációkon keresztül örökíti tovább a lenyomatát sajnos.
Vajon tudjuk, hogy mik ezek?
A nő nem fog bízni senkiben a férfiakban biztosan nem.
A nő nem hisz senkinek soha. Bezárul mint egy tulipán, És nem fogja megmutatni a fényét a színeit…ha feszegeted sem…
A nő támad bármit is mondasz ha közeledni akarsz…mert fél, hogy bántani fogják. Fél, hogy kihasználod. Ahogy az őseikkel is tették.
A nő csak magára számíthat ezt kőkeményen megtanulta. Hiszen egyedül maradt a legádázabb időkben.
A nő nem mutahatja meg a fényét, hiszen akkor refektor fénybe kerül és a kiéhezett férfiak rászálltak és megerőszakolták. így háttérben maradtak inkább.
A nő inkább elnyomta az érzéseit az volt a biztonságos és akkor nem sérült és nem fájt. Úgy legalább megóvta a páncél.
Mit tanult a nő generációkon keresztül?
- Hogy nincs biztonságban!
- Hogy nem mutathatja meg a fényét.
- Hogy nem lehet az aki.
- Hogy nem számíthat senkire.
- Hogy egyedül kell mindent megcsinálnia. Nem számíthat a férfira!
Nem számíthat a férfira nem biztonságos őt beengedni, sőt fájdalmas, sőt állatok, sőt gyalázat mit meg nem engedtek maguknak…hát mit képzelnek? Mindenhez joguk van?…
Ez a generációs seb, trauma örökítődött évtizedeken keresztül. Micsoda kollektív fájdalom ez!
A nők frontinon és nyugtatókon éltek…hosszú éveken keresztül.
Csak hogy túléljék a napokat és tudjanak működni. Hogy ne emlékezzenek!
Nem nézték, hogy éppen mivel kompenzáltak. Azt se,m tudták mi ez a szó….. mit jelent….
Csak tették a dolgukat. élére volt állítva a kert a ruhák keményítve voltak az étel óvva volt minden falat minden fillérre vigyáztak.
El sem tudjuk képzelni azt, amiben éltek…
Azt az állandó készenléti állapotot…azt az örökös frusztrációt, hogy jaj csak nehogy baj legyen, nehogy lelőjjenek, csak életbe maradjunk!…írtózatosan nehéz lehetett.
Csoda, hogy most a nők kerülik az intimitást?
Csoda, hogy nem mernek kapcsolódni?
Csoda, hogy nem merik magukat megmutatni, és átadni a férfi kezébe?
Nem, nem csoda.
Ez egy kollektív trauma, seb ami nem múlik el nyomtalanul. Ami ott marad epigenetikában a dns-be kódolva, sejt szinten.
De, nem kell így maradnia!
Eljött az idő, hogy gyógyítsuk meg ez a sebet.
Eljött az idő, hogy beszéljünk ezekről. Már lehet! Már nincs veszély!
Eljött az idő, hogy igenis muszáj ezt oldani.
A családi rend múlik ezen is!
A család, mint egység.
A nő odaadása, figyelme, szeretete, gondoskodása…
Eljött az idő, hogy végre letegyük ezt a férfiakat ne bántsuk! Nem kell!
A férfiak is szenvedtek eleget!
Gyógyulni kell, együtt. A sok évtizedes traumákból. Látva egymást. Látva miből jövünk és mit hozunk és segíteni egymást ebben a kollektív térben.
Segíteni egymásnak abba, hogy merjünk megnyílni a sebeinken keresztül is.
És lehessen újra biztonságosan újra kapcsolódni egymáshoz. Tisztán, nyíltan, intimitással, szeretettel. Álca, és félelem nélkül.
Az igazi kapcsolódást meg lehet tanulni. Segítsük egymást!
Újra!
Bíró Lili