Ma Anthony de Mello: A szeretet útja című könyvével indítottam a napot. ❤️🌞😇
Szeretek elmélkedni. 🤍
Szeretek mélyebben ránézni az élet „nagy kérdeseire”. 🤍
A fejezet amit olvastam arról szólt, hogy ha haszon elvűen ha elismerés éhséggel kapcsolódunk ember társainkhoz, akkor a kritika a bírálat a mélybe taszíthat és elveszíthetjük a szabadság érzését azt, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.
És tovább tette a fordulatot, mert a könyv szerint ha így kapcsolódsz emberekhez abban igazán nincs szeretet.
Mert függés van.
Mitől is függünk?
- az elismerés utáni vágytól
- a dicséret utáni vágytól
- valakinek elég jó legyek
- szeressenek, fogadjanak el
- vegyenek észre
- halljanak meg
…
Ez a függés káros. Ebben magányosak és sivárak leszünk. A szeretetlenséggel együtt.
Mi lehet a megoldás?
A könyv a tudatosságot hozzá kulcsnak. Azt, hogy félelem nélkül csak az önmagáért végzett tevékenység fog ebből minket „kihúzni”. Hogy ne érdekeljen, hogy ki kit szól ki mit mond, gondol…
Vagyis olyan tevékenységet csinálj ami megragadja a lelkedet. ❤️ Ami feltölt ami önmagában örömet ad.
Ez pedig elhozza a VALÓSÁGHOZ VALÓ KAPCSOLÓDÁST. 🌞
Vagyis szabad leszel az emberek elismerésétől kritikájától és szabad leszel minden féle bírálat meghallásától is.
Így képes leszel szeretni az ember társaikat. Hiszen nem függsz tőlük attól sem, hogy mit gondolnak mondanak cselekednek…
Vagyis ha van a valósággal kapcsolatod kialakítod akkor képes leszel szeretni képes leszel szív szerint élni létezni. Ami magával hozza azt, hogy ezt az emberek érzik megérzik kisugárzik rájuk a jó a szeretet érzése.
Erről szól a kis fejezet, azóta is ezen gondolkodom…
Csodaszép gondolat menet, csodaszép…❤️
Vajon meg tudjuk-e ezt a valóságban is valósítani?
Lehet-e így élni?
Kicsit misztikus, utópisztikus nekem pedig milyen jó lenne…🌞