Korona vírusos első bejegyzésem

Régen nem jelentkeztem…..

Elfáradtam, túlpörgettem magam…. szokásomhoz híven…. nem jött az ihlet…. úgy éreztem, hogy az íráshoz, erőt adáshoz nem volt önmagamnak sem  erőm……

 

Én örülök egy kicsit ennek a megállásnak, átértékelésnek.

Kellett, nagyon kellett az emberiségnek…. nekem, nekünk…. akik hajtottuk… a, mit is?…..

 

Befelé fordulni, lecsendesedni.

Önmagunkat más szemszögből látni, a körülöttünk élőket is máshogy látni, észre venni.

Akikkel nem találkozhatunk, azokra is máshogy gondolni, érezni.

A szívünkben kell ott lenni az érzésnek, mindig ott lesznek, ha nem is tudunk most velük találkozni.

 

A kórházas csoport létrehozása jó példa arra, hogy mennyire nem az a fontos, hogy szemtől szembe találkozzunk, és lássuk a másikat….

Mindig azt tanultam, hogy a metakommunikáció, a nonverbális mennyire fontos, fontosabb, mint a verbális, amit mondunk……

Ma felülírtam többször ezt a „szabályt” is….

Mint olyan sok minden most felül fog íródni…. felül íródik….

Hála érte….

A megérzés, a belső erő, az intuíció fog győzni. A racionalitással szembe. Az ész, az okoskodás helyett.

A belső, a tiszta, az egyszerű, az igaz fog „nyerni”. Most minden kiegyenesedhet. Amit eltakart a külvilág zaja, amit eltakart a rohanás…..

Részese lehetek egy olyan összefogásnak, ami nem mindennapi, amit a szükség, a cél nemessége előtérbe tesz most, és támogat minket minden. Minden, és mindenki.

Elképesztő megérezni az összefogás, a szeretet erejét, az önzetlenséget, a kétségek nélküli összetartozást.  Kétségek nélküli, és kérdések nélküli….

Hihetetlen megtapasztalni.

Felülírja a „szabályokat”. A milyen emberek is vagyunk, a kik is vagyunk, a hova tartozunk érzést….

Csak tisztán, őszintén, önzetlenül vagyunk, és erősítjük egymást.

A taps a kórházi dolgozókért is ezt erősíti: Sötétben, nem látva egymást szeretetet közvetítve egymás felé, és egymásnak mutatjuk, hogy itt vagyunk, egységben az erő, Veletek vagyunk „lélekben”. Lélekben.

Most nincs más opció.

Az, hogy a kollektív egymásra figyelés, és odaadás most ilyen szinten megnyilvánul az egy CSODA!

Csoda!

Nincs más szó rá, csoda, és összefogásra késztet sok ezer embert.

Amikor ráérzel, nincs más. Még ha eddig nem is hittél benne, elkezdesz hinni benne, elkezded azokat alkalmazni, amikről eddig csak olvastál. Most önkéntelenül használod, és teszed.

 

Mennyire zseniális az élet.

Megtanít minket arra, amit használnunk kellett volna eddig is.

Megjelenik az ŐSBIZALOM, egymásba való HITÜNK.

Az, hogy egymásra támaszkodva, egymást segítve juthatunk előre, vállt vetve, és egymásra utalva.

 

Megtapasztalni ezt, és benne lenni, részesének lenni ennek a kollektív átalakulásnak az valami igazán felemelő, és ISTENI érzés.

 

„Minden rosszban van valami jó” . Most ezt is megtapasztalhatjuk.

Vissza térhetünk az alapokhoz, az ős forráshoz, ahhoz, hogy mind egyek vagyunk.

Mind egyek.

Hála, végtelen hála.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Biró Lili