Ma a fürdőben Matyikámmal voltam addig, amíg a többiek fürödtek, csúszdáztak.
Érdekes élmény volt, és érdekes pillanat………
Amikor megszületett, akkor dajkáltam, hoztam, vittem mindenhova. (Ahogy a többi gyermekemet is.)
Aztán eljött az a pillanat, amikor kendőben hordtam, majd már nem volt kényelmes neki, és nem kérte többet a kendőben való hordozást.
Lekéreckedett, és elkezdett négykézláb mászni, majd kapaszkodva felállni, majd kapaszkodás nélkül járt, és a kezem így, szépen, sorban engedte el, ahogy „emelkedett”, ahogy tágult a világ számára.
Ahogy nőtt, pár órát járt délelőtti foglalkozásokra, akkor is megöleltem, megpusziltam, elengedtem a kezét. Majd visszatértem, és megöleltem, megpusziltam, megfogtam a kezét, és hazavezettem.
A szemeiben mindig ott volt a csillogás, a mosoly, a meghatottság, az öröm, hogy jöttem, hogy itt vagyok, hogy számíthat rám, hogy mindig ott vagyok neki, ha kellek….
És az ovi kezdés….. ami egy mérföldkő volt.
Várta, izgult, nem értette, hogy miért kell ott lenni…..
Várt engem is, minden ebéd után, elhoztam ebéd után sokáig… bújt, ölelt, szeretett, és puszit adott, kamparodott az ölembe, ki sem akart szállni. A mai napig meg van ez a szokása, hogy az ovi előtt, és után is ölel, bújik, és nagyon szeret, sokszor elmondja, hogy „Manyuk”. Manyuk, ez lennék én.
Az oviba be és elhozatal is olyan szertartásos, és olyan picit fájó….. még mindig, mert tudom, ő az utolsó, akit viszek még oviba, hamarosan meg fog szűnni, és hamarosan már nem fogunk oda menni…..
Ahogy ma a vízben kitalálta magának, hogy körbe megy, és én várjam meg az oszlopnál, de ne kukucskáljak….. ő jön, ügyes, tudja egyedül, úszógumival…..
Csak néztem, csak hallgattam a többi fürdőzőt, vártam Matyit……
Bevillant, mikor odaért, és megint ölelt, puszilt, és megdícsért, ragyogott a tekintete, hogy milyen jó voltam, hogy nem kukucskáltam, nem lestem őt meg, hanem szépen kivártam őt, hiszen olyan nagyfiú. 🙂 (Hogy tudott ennek örülni. )
Bevillant, hogy hát igen….elengedtem, elengedem, és még hányszor elengedem… hányszor elengedem, és hányszor fog majd visszanézni rám, hányszor fog majd megölelni, és hányszor fog majd puszit nyomni, és szorosan átölelni?……
Végig pörgettem az iskolát, ahogy elviszem, elhozom…. a nagyobbaknál is ezt élem…. kiteszem, délután beülnek, csak mesélnek, mesélnek….. vagy hallgatnak, de akkor tudom, hogy várni kell, hogy elinduljon a beszélgetés. És milyen jó, hogy ott tudok lenni, és tudom őket hallgatni, és tudok figyelni….
Ha a suli vége, jön a középiskola, ballagás, érettségi, jön a főiskola, diplomaosztó….. esküvő? gyerekvállalás…..
Minden helyzetben elengedés, ölellés, puszi, szeretet, és visszanézés, kézfogás….igazi érintések, pillanatok…. ezek maradnak a rohanásban, a kapkodásban, a sietésben…. ezek maradnak meg.
Amikor játszottunk, amikor hintáztunk, amikor nevettünk, amikor olvastam, amikor együtt színeztünk, együtt gyurmáztunk, együtt fürödtünk, együtt ettünk, jókat szaldgáltunk, hintáztunk, homokvárat építettünk, biciklizni tanultak..…….
Matyi „eltávolodása” a vízben ezeket az érzéseket hozta fel bennem…. Hányszor lesz ilyen eltávolodás, és vissztérés, hányszor van és volt, és lesz mindig az életünkben, míg család a család, ez így kerek, így jó, hisz a család az állandó pillér, a tartó oszlop, mely segít, hogy ha bánat ér, visszatérj, ha szomorú vagy, legyen hol elmondani, hogy tudd, nem ítélkeznek, nem bántanak, elfogadnak.
A családba leteheted az álarcaidat, lehetsz az, aki vagy, megmutathatod minden oldaladat. Ők úgy is szeretnek.
Együtt örülünk, együtt nevetünk, együtt sírunk. Együtt oldjuk meg ha bármi jön, ha bármi adódik. …. számíthatunk egymásra.
Az élet egy nagy hullámzás……. fent – lent, elengedés – befogadás, harc – öröm, szeretet – gyűlölet, igen – nem, akarom – félek, sok – kevés…….
Ezek váltakoznak, ezek érkeznek, ezek mennek, és ezek mutatják, hogy élünk, megélünk…….
A kézfogás, az ölelés, a puszi, a fontos vagy érzés, a segítés, a támogatás…….
A kézfogás, a kéz elengedése…… 🙂
Biró Lili