Nem.
Semmiképpen sem.
Az instant világban azt tanuljuk, azt látjuk, hogy nem kell dolgozni semmiért, csak van, csak terem valahonnan….
Az iskolákba mindenképpen tanítanám, hogy a dolgoknak mekkora értékük van.
Régen, mikor én gyerek voltam, 50 Hektár földön dolgoztunk a szüleimmel. Talán ezért tanultam meg, hogy mindennek értéke van, mindenért meg kell dolgozni, mindennek van egy érési folyamata…. És talán innen kaptam a kitartásomat, a szorgalmamat. Minden évben termeltünk valamilyen terményt, és mindig ott voltam, mindig segítettem. Láttam a növényt fejlődni, csinosodni, részese voltam az érésének. Nem olyan régen tudatosítottam magamban, hogy ez mekkora értéket adott nekem. És mennyi, mennyi csodát köszönhetek ezeknek az éveknek.
A növényt is el kell ültetni, locsolni, kapálni kell, folyamatosan felügyelet alatt kell tartani, hogy szépen elérje a végállapotot, amikor le lehet szüretelni. (szőlőnk is volt 🙂 )
Az életben a dolgok, a házasság, a párkapcsolat, a személyiségünk is érik, változik, fejlődik.
Az örök mondásom, amit a névjegykártyámra is ráírattattam, az a mondat: „Ami örök, az a változás.”
Igen.
Folyamatos fejlődésben, változásban vagyunk.
Mind egyéni
Mind párkapcsolati
Mind családi életciklusok tekintetében.
Nagyon fontos ezt tudatosítani.
Sajnos, sok házasság, párkapcsolat szakad meg amiatt, mert ezt nem tudják, és megijednek a változástól, attól, amire azt hiszik, hogy itt a vég. Nem tudják kezelni. (Hogy is tudnák, hisz nem tanultuk…. és senki sem mondta…. )
Holott, pont akkor kezdőik valami igazán jó, igazán értékes, amikor már azt hiszed, hogy vége, amikor nem látod a kiutat…. amikor csak a fájdalom van, amikor csak azt érzed, hogy egyedül vagy.
Igen, egyedül vagyunk.
Párkapcsolatban, de egyedül…..
Milyen paradox ez….
Tesszük az energiánkat a párkapcsolatba, házasságba, családba…. energiát, időt, szeretetet, gondolatokat…. mindent.
Aztán egyszer csak azt érezzük, hogy nincs ráhatásunk…. azt hittük, volt….
És rájövünk, hogy önmagunk építésével tehetjük a legtöbbet a családnak, a párunknak, a gyerekeinknek.
Önmagunk építésével.
Paradox, ugye?
Értük, de mégis önmagunkért. 🙂
A gyermekeim ma, mialatt vizsgázni voltam, elpakoltak, megfőzték az ebédet, és szépen vártak itthon, mikor vissza értem.
És, a képzéseken sorban azt hallom…. ne oldj meg mindent a gyermek helyett, mert azt érzi, nem képes rá, nem tudja megtenni. Hagyjad, engedj neki teret.
Igen, a gyermekeinknek is kell feladatot adni, és teret engedni, mert érzik, fontosak, és érzik, részesei a családnak.
A párkapcsolat is ilyen… engedni teret a másiknak, engedni, hogy megnyíljon, segítsen, és engedni, hogy ő is kivegye a részét mindenből. Ha nem is tökéletesen, de segít, és ott van.
A házasság is elérhet egy olyan pontra, amikor a változás időszerű, amikor a régi már nem működik, amikor felül kell írni az akkori működésmódot, és lazítani az addigi, „mindent bele adok, és majd jól megoldok mindent” feelinget…. hisz, azzal csak kikasztráljuk a párunkat….
A változás az, ami előre visz.
Ami támogat.
Ami épít.
Ami segít abba, hogy egy magasabb szintre kerülj.
Ne félj tőle, ne ijedj meg.
Van, mikor áldás, és csoda, hogy újat lehet írni, hogy újat lehet létrehozni.
Köszöntsd az újat, az ismeretlent.
Ha hagyod, ha engeded, ha szembe nézel a legaljával, azzal, hogy ott vagy, és ha engeded megélni önmagadnak, hogy most ott vagy, és egy picit tapicskolj is benne, hisz néha azért jó ott lenni.
Erőt merítesz az új építéséhez, az új indításához.
Szeretettel. 🙂
Biró Lili